Névjegy:
Dallos András, Veszprémi Vegyipari Egyetem vegyészmérnöke, nyugalmazott egyetemi docens, a Veszprémi/Pannon Egyetem Mérnöki Karának volt dékánhelyettese.
Dallos Zsuzsa, újságíró, bölcsész, több tárgy egyetemi óraadója. Tíz éven át az Egyetemünk című újság felelős szerkesztője 1978-tól.
Dallos Andrással és Dallos Zsuzsával készült interjúnk a veszprémi egyetemi élet különleges időszakát idézi meg, amikor az oktatás nem csupán tudást, hanem szoros emberi kapcsolatokat, közösségi élményeket és maradandó barátságokat is adott. Ez ma is hasonló, de milyen volt az egyetemi élet nagyjából fél évszázada? Az éjszakai kollégiumi főzésektől a Trabantba zsúfolódó hallgatókon át a Regatta indulásáig, mindezek a pillanatok egy olyan egyetem képét rajzolják meg, ahol az élet és a tanulás elválaszthatatlanul összefonódott.
András a Fizikai Kémia Tanszék oktatójaként, Zsuzsa az Egyetemünk lap felelős szerkesztőjeként dolgozott az egyetemen. Mi volt a kezdő pont, hogy találkoztak?
András: Zsuzsa Pécsett tanult, ott ismerkedtünk meg másodéves korunkban. Mindketten tagjai voltunk saját kollégiumunk önkormányzatának. Én Veszprémből tapasztalatszerzésre utaztam a diákvárosba. Az ülés azonban elhúzódott, mert egy fiatal hölgy – Zsuzsa – minden témához aktívan hozzászólt. Az ülés végén odamentem hozzá, és kissé csipkelődve megjegyeztem, hogy nem kell mindig „okoskodnia”. Ebből sétálós beszélgetés lett, ami végül olyan hosszúra nyúlt, hogy észre sem vettük, amikor már a szomszéd faluba értünk.
András ötödéves volt, amikor Zsuzsa Veszprémbe jött. Hogyan fogadtak az egyetemen?
Zsuzsa: 1976 nyarán bölcsész diplomával a zsebemben költöztem Veszprémbe. Két év múlva lettem az Egyetemünk főállású szerkesztője. Az egyetemi testületek ülésein „hivatalból” vettem részt, folyamatosan ismerkedtem a tanszékekkel, a műhelyekkel. Fiatal nőként különleges helyzetben voltam: az emberek könnyebben nyíltak meg, úgy éreztem, gyorsan befogadtak. Sokat meséltek az életükről, akkor „kényesnek” tartott politikai eseményekről, amiket mással talán nem osztottak meg, például a kitelepítésekről, a büntető táborokról, 1956-ról.
Milyen volt a veszprémi egyetemi közeg akkoriban?
A: Az egyetem a klasszikus értelemben vett univerzitás volt, ami a hallgatók és az oktatók szoros kötelékét jelentette. Egyetlen kollégium működött, majdnem minden hallgató ott lakott. Az oktatás, a szakdolgozatok és a diplomamunkák készítése is sokkal személyesebb kapcsolatot teremtett, mint manapság. Az egyetemi élet színes volt, a VEN-en a hallgatók és oktatók közös programokat is szerveztek. Közvetlen és barátságos kapcsolatban álltak az oktatók a diáksággal.
Gondolom, sok történetet lehetne mesélni. Melyek a legemlékezetesebbek?
Zs: A VEN-en az volt a feladat, hogy a kollégium előtt parkoló kocsikba minél több versenyző férjen bele. A mi Trabantunkkal nyertek a másodévesek: huszonvalahányan préselődtek bele. A másik: egyik este váratlanul Nemecz Ernő rektor és öt tanszékvezető csöngetett be hozzánk. Az előzménye, hogy a szalagház egy másik lépcsőházában vett lakást Halász Aurél professzor, aki gyakran tréfált „szomszédságunkkal”, és hogy egyszer majd meglátogat bennünket. Ott álltak az idős urak az ajtóban a szomszédtól kölcsönkért székekkel, mert sejtették, ennyivel nem szolgálhatunk. Éjfélig jól elbeszélgettük. Másnap egyetem szerte mesélték a „dallos” estet.
Két gyermekük is itt nőtt fel. Hogyan tudták összehangolni a munkát a családi élettel?
Zsuzsa: Az egyetem bölcsődéje és óvodája nagy segítség volt. Emellett a hallgatók is szívesen vigyáztak a gyerekekre, elvitték őket játszani.
Ma természetesnek vesszük, hogy az egyetemnek saját lapja van, de hogyan indult?
Zs: Polinszky Károly akkori rektor ötlete volt 1957-ben, hogy szükség van egy újságra, amely összeköti a hallgatókat az oktatókkal, az egyetemet a város lakóival. Az újság 1 forint 80 fillérbe került, a portások árulták. Az alapító szerkesztő Pünkösdi Árpád volt, később elismert újságíró, író lett.
A sport is fontos része volt az ön és az egyetem életének egyaránt. Hogyan emlékszik vissza?
A: A sport hallgató koromban is fontos része volt életemnek, bár kissé romantikusabb formában, mint manapság. Az első sítáborunkban például egész nap felgyalogoltunk a hegyre, mert még nem volt felvonó. Az igazi nagy közösségi élményt azonban a Regatta hozta, több mint 25 éve. Tagja voltam az alapító oktatói csapatnak.
Négy éven keresztül a Mérnöki Kar dékán-helyetteseként tevékenykedett. Milyen változásokat hozott munkájuk a Kar életében?
A: Dékánhelyettesként részt vettem új szakok indításában és az autóipari kapcsolatok erősítésében.
Ma is tartják a kapcsolatot az egyetemmel?
Szervezett formában az egyetemi Gránit Nyugdíjas Klub keretében, de számos jelenlegi oktatóval, a korábbi kollégákkal, a volt munkatársainkkal és az egykori hallgatókkal is megmaradt a személyes kapcsolat.
Riport és fotó: Tudósné Ódor Eszter
