Névjegy:
Népművelő, politikai aktivista, 1980–1992 között a Veszprémi Vegyipari Egyetem, 1997–2003 között a Veszprémi Egyetem közművelődési titkára
Egy kultúrtörténeti legenda, aki a szocializmus utolsó évtizedében a közművelődés területén és politikai fronton egyaránt aktív volt. Olyan programok sorát valósította meg, amelyek nem feltétlenül tartoztak a rendszer „támogatott” kategóriájába. Az egyetemi autonómia égisze alatt pezsgő, kísérletező, nemcsak az egyetemi polgárság, de a városi lakosság számára is meghatározó programkínálat jellemezte Karcsi munkásságát. Persze olykor menni kellett raportra, de nem is neki, inkább Heil Bálint rektornak. Ő az izgágaságából, vihartempójából máig sem veszített (igaz, mostanában sántikál kissé).
Kezdjük az elején: Veszprém, Dimitrov (művelődési központ)…
Igen, amikor a városba kerültem, 1973-ban adták át a Dimitrovot, ott kezdtem, ahol három gyönyörű év adatott meg, kezdő népművelőként, nagy önállósággal mindenbe belefoghattam, illetve mindent vállaltam: képzőművészet, irodalom, filharmónia, jazzklub, fotóklub, ifjúsági klub, koncertek… Aztán új igazgató jött, aki korlátozott, éreztem, hogy tovább kell állnom. Ehhez tartozik egy történet: Halle város, testvérváros volt akkor, ment a delegáció, hát kéne egy fotósorozat a településről, de ki készítse – na, engem, mint a fotóklub vezetőjét, megbíztak vele, és nem vallottam szégyent, egészen vállalható anyag lett, életem első és utolsó saját kiállítása valósult meg…
Karcsinak mindenhez van egy története, s minden új személyről eszébe jut egy másik új szereplő, csak győzzük követni. Most oda futunk ki, hogy a következő állomásod a Képcsarnok…
Úgy van, 1976 őszén a húszemeletes alatt megnyílt az ország egyik legnagyobb bemutatóterme, a Dési Huber terem. Kellett ide egy ember. Én meg ugye tudtam fotózni (mint a példa mutatja), értettem a képzőművészethez, kiállításokat csináltam – jobbnál jobbakat, fiatal vagyok, ambiciózus, hívtak, elvállaltam. A megnyitón Papp János (veszprémi elsőtitkár) beszélt, s elfogyott a nyál a szájában, észrevettem, vittem neki egy pohár vizet, ő rám mutatott, és azt mondta: „Na, ez a mi legényünk.” – rögtön megnőtt az ázsióm, olyan respektem lett, hogy a Dimotrovban tovább vihettem a jazzklubot, a fotóklubot, meg a sümegi nyári továbbképző tábort. A Képcsarnokban csinálhattam képzőművészeti szabadegyetemet – de nem volt mindig minden bejelentve pártvonalon, ez szemet szúrt –, meg kihelyezett kiállításokat a környékbeli településeken – nyilván ekkor nem voltam fizikálisan a Képcsarnokban, ez is okozott némi feszültséget…
Jött az egyetemi sikertörténet viszontagságos időszaka.
Kari Jóska ment innen Egerbe, én meg jöttem a helyére az egyetemre, ő kiváló népművelő volt, méltó utódot kerestek. A Dimitrovnál is több lehetőségem nyílt itt, mindenféle műfajban hívhattam előadókat, szabad terem volt, a politikai fórumtól a kiállításokon át a zenéig, azt hívtam meg, akit akartam, főleg az első két évben. Dúskálhattam abban, hogy akit a legfontosabbnak, legjobbnak gondoltam, meghívtam, és mindenki jött, egy egyetemre pláne! 1980-ban Sütő András irodalmi esttel indítottam, aztán jött a Hobo a menzára – itt néhány asztal, szék a nagy bulizásban ripityára tört, de azt megúsztam. Aztán jött a Csoóri-est, még nem volt szilenciuma, tehát simán átment… de 1981 tavaszán már nem engedték Veszprémbe jönni. A kezdeti őszön volt Cseh Tamás, a Muzsikás, M. Kecskés András, megindult az egyetemi filmklub. A következő félévben szexológiai szabadegyetem… 1981. október 23-án – ez véletlen, még nem volt ünnep! – lengyel filmet vetítettem volna, de kérték, hogy ne, hát a szovjet ellenállásról szól, nem tudtam, programban volt, lement, a következő évben már
le kellett jelenteni a programjaimat a pártbizottságnál, amit előzetesen az egyetem kultúrbizottsága jóváhagyott. Pláne, miután 1982 tavaszán megcsináltam a folyóirat-bemutatkozó sorozatot (Tiszatáj, Jelenkor, Életünk, Mozgó Világ, Élet és Irodalom), ezért sem dicsértek meg. Az előre leadott, jóváhagyott műsoron már nem szabadott változtatni, emiatt is kaptam egyszer fegyelmit: egy lemondott rendezvény helyett hoztam gyorsan mást. Jöttek a fokozatos szűrők, én meg igyekeztem ezeket kijátszani. Egy idő után „ellenzéki erők veszprémi ügynökének” kiáltottak ki, gyanús volt ám, hogy én a szervező, sokat jártam az országot.
Ha most így belegondolsz, mi volt a legnagyobb gond az általad szervezett egyetemen megvalósuló programokkal?
A városi és az egyetemi szellemiség közös találkahelyei voltak. Ennek a két rétegnek az egymásra hatása 1956 óta félelmet kelt, szálka a rendszer szemében, erre maga Papp János utalt 1983-ban. Volt is törekvés ezután, hogy helyi előadókat kell elsősorban hívni, mert azokat „ismerjük”, vagy a fejükre lehet koppintani.
Mik voltak a legsikeresebb programelemeid?
Ha nagyságrendi újságírót hoztál, ott százak voltak. A már említetteken túl Sándor György, Berecz András, aztán a zenekarok, a VHK, a Bizottság, az LGT – a legsikeresebb koncert 1500 fővel az aulában –, a Budapest Klezmer Band, Szakcsiék… a lényeg volt, hogy szinkronban lenni az adott műfajokkal, s a legjobbakat elhozni Veszprémbe. Őszi tárlat, tavaszi tárlat, fotós dokumentumtalálkozó… De a művészeti csoportok is jól mentek, a színjátszók, a néptáncosok, a kórus, a fotóklub, az amatőr filmstúdió… Na meg a VEN-ben is nagy szerepem volt, ekkor alakítottuk összművészeti fesztivállá.
Városi szinten megálmodtátok a Művészetek Házát, ennek első igazgatója voltál, közben önkormányzati képviselő az MDF színeiben. Hogyan alakult az egyetemi második időszakod?
Már a Dimotrovban leraktam az alapokat, ezt bonthattam ki aztán az egyetemen, és visszakerülve ugyanazokat csináltam, a korábbi sikerelőadóimmal, zenekarokkal, újhullámosan. Nem mindenki örült ennek, nem kaptam határozatlan idejű státuszt, voltak személyi ellentéteim, fegyelmik… de a rendezvényeim sikeresen zajlottak, s már párhuzamosan dolgoztam Tihanyban és Füreden is.
Riporter: Felföldi Gábor
