Névjegy:
Tanulmányait a Miskolci Egyetem gépész karán kezdte, majd a Veszprémi Egyetemen fejezte be 1994-ben okleveles villamosmérnökként, 1998-ban minőségügyi szakmérnökként. 2008-ban a Budapesti Műszaki Egyetem MBA képzésén humán és gazdasági szakirányon diplomázott. Három évtizedig (csaknem húsz évig ügyvezetőként) dolgozott a Continental Automotive Hungary Kft. veszprémi gyárában és a frankfurti központban is. Polinszky és Pro Meritis díjas, címzetes egyetemi docens, valamint Az ÉV Vállalkozója díj tulajdonosa.
Egykori hallgatóból ma már kuratóriumi tag, államvizsga-elnök, oktató lett, a régi reflexek (lásd: enyhe gyomorideg) azonban azonnal életbe lépnek, amikor elhalad a tanulmányi osztály előtt. Pápai Tamás sok szálon kötődik egykori alma materéhez, több évtizedes vezetői tapasztalatával ma már azon dolgozik, hogy az egyetem és hallgatói sikeres jövőt építhessenek. Az interjúban nemcsak az egyetemi éveiről, hanem a visszatérés különös érzéséről, a pannonos családi kötelékről és arról is mesél, milyen volt Gaál professzor úr mellett ülni a kuratóriumi üléseken.
A karrierje abszolút sikertörténet, mégis miért „nincs jóban” a tanulmányi osztállyal?
Nem voltam éppen mintadiák. Azt hiszem, akkoriban úgy volt, hogy másfél év alatt kilenc utóvizsgát lehetett csinálni, utána már dékáni, meg rektori engedély kellett. Hát, nekem meg volt mind a kilenc. Bár akkor még olcsó volt az UV, a pecsétek megvannak az indexem hátuljában. Az egyetemet részben már családapaként végeztem, nehezített pálya volt, de tény, hogy így utólag megszépült minden.
Az egyetemmel való kapcsolata sosem szakadt meg, a Continental ügyvezetőjeként oktatóként, vizsgáztatóként is visszatért. Milyen érzés volt először a másik oldalon állni?
Mindig izgalmas volt. A vizsgákon is könnyen beleképzeltem magam a másik fél helyébe, hiszen átéltem ugyanazt a stresszt.
Bizottsági elnökként sokszor megkérdeztem a vizsgázót, hogy szeretné-e, ha kérdeznék tőle – ha nem akarta, nem kérdeztem.
A kuratóriumi szerep hogyan illeszkedik az életébe?
Amikor felkértek, természetesen elvállaltam. Nekem magától értetődő jó érzés volt a tapasztalatomat megosztani. Ez számomra nemcsak „visszaadásról” szól, hanem arról is, hogy a több évtizedes ipari és gazdasági tapasztalatomat hasznosítani tudom. A stratégiai tervezés, a KPI-ok (fő teljesítménymutatók) kialakítása, a nemzetköziesítés és a piacosítás mind olyan területek, amelyek egy cégnél megszokott dolgok, így ezekben a témakörökben aktívan segíthetem az egyetem fejlődését. Ezekben a munkacsoportokban benne vagyok, rendszeresen találkozom rektor úrral és a kancellár úrral, valamint a kuratóriumi elnökkel. Egyébként különösen meghatározó élmény volt számomra, hogy Gaál professzor úr mellett ülhettem a kuratóriumban. Ő számomra mindig is az egyetem egyik legnagyobb ikonja volt, és hatalmas megtiszteltetés volt együtt dolgozni vele. Úgyhogy, ha valami nagyon köt az egyetemhez, akkor az nekem ő. Nagy élmény volt, amíg velünk volt, és nagy sokk, amióta nem.
Egyetemista éveiből milyen meghatározó élménye van?
A tanulás mellett a néptánc és a család volt a két fő pillér az életemben. A család mellett kevésbé vettem részt a klasszikus egyetemi bulizásban, de a közösségi élmények így is meghatározóak voltak. Gaál professzor mondása – „sportban, háborúban és szerelemben nincs rosszabb a második helynél” – különösen megmaradt bennem.
A fia is ide járt egyetemre, ez is egyfajta családi hagyomány lett?
Igen, és ennek kifejezetten örülök. Budapesten születtem, de gyerekkoromban Csopakra költöztünk. A füredi Lóczy Gimnáziumba jártam, ahogy később a fiam is, és ugyanúgy a néptánc is az élete része lett; nemrégiben például együtt léptünk fel a Veszprém Táncegyüttes ötven éves születésnapi gálaműsorán. Az egyetemválasztásnál is fontos szerepet játszott a kötődés Veszprémhez, a táncos közösséghez, hiszen egy budapesti vagy más vidéki egyetemről nehéz lett volna részt venni az együttes fellépésein, heti többszöri próbáin. Szeretett ide járni, egyetemista évei alatt aktív közösségi életet élt, még a hallgatói önkormányzat elnöke is volt.
Mit tanácsolna a most egyetemre kerülő fiataloknak?
Ez nehéz kérdés, ez a generáció már távol van tőlem. Főleg, mert a világ gyorsabban változik, mint valaha. Kevesen tudják tizennyolc évesen pontosan, mit akarnak, és ez rendben is van. A legfontosabb, hogy hallgassanak a belső megérzéseikre. Kerüljenek be valahova, találják meg a saját útjukat. Élvezzék, használják ki az egyetemi éveiket. És ami a legfontosabb: tisztességes emberként maradjanak meg a pályán, bármit is csinálnak.
Riporter: Kiss Nikolett
