Névjegy:
Drámapedagógus, mentálhigiénés szakember, a Pannon Egyetemen Magyar-színháztörténet szakon végzett 2010-ben, 2018 óta a Humántudományi Kar mesteroktatója.
Együtt színjátszottak az egyetemen, s bár a művészetek területén mozognak a mai napig, egészen más utat jártak be: a mesteroktató, a zenész, az énekes… A 2000-es évek első éveiben az Egyetemi Színpad azért éledhetett újra, mert Komáromi Sándor szívügyének tekintette azt. Igazi vezéregyéniségként szervezte maga köré a fiatalokat, és igazán színvonalas előadások születtek. A szakmai minőség ma is hitvallása, ahogy a tehetséggondozás is.
Drámapedagógiai tanulmányokkal felvértezve érkeztél a színháztörténet szakra. Hol volt az a pont, amikor eldöntötted, hogy a színjátszással, kiemelten az ifjúsági színjátszással kell foglalkoznod?
Gyerekkoromban gyerekszínészként utaztam társulatokkal, így ismerkedtem a színházzal, annak legmunkásabb formáival. Az, hogy gyerekekkel szeretnék foglalkozni, és velük jól, jobban csinálni a színházat, nagy mértékben ezekből a nem mindig pozitív élményeimből táplálkozott. Azóta évente 300-500 gyerekkel dolgozom együtt, töretlenül, immár huszonnyolcadik éve.
Ha hirtelen egy idilli helyzetbe kerülnél, s választhatnál, oktass vagy rendezz, vagy… Mit tennél?
Otthon, egy saját természetközeli térben dolgoznék mentálhigiénés tevékenységemmel.
Emeljük ki az egyetemhez (is) kötődő három ténykedésed: az Egyetemi Színpad újraindítása, a Teleszterion Színházi Műhely életre hívása még hallgatóként, aztán már oktatóként a Pannon Színitanoda elindítása. Hogyan valósítottad meg ezeket?
A színház szeretete és a színház nyelvén keresztüli azonnali reflexió lehetősége a világban zajló folyamatokra engem biztosan nagy közlésvággyal ruházott fel, nem kérdés a mai napig sem, hogy csinálni kell, alkotni kell, teremteni kell. Az egy dolog, hogy mára a munkám is az, amit szenvedélyből csinálok, de alapvetően a művészetekben kizárólag az érdek nélküli alkotás ad hosszú távú muníciót. Ezt is képviselem. Nem szeretem az egót a munkában, nem szeretem a tehetségnek mondott tehetséget, mert az sokszor nem az, és elkötelezettje vagyok a valódi befektetett energiáknak. Éltünk és működtünk itt Veszprémben, majd amikor konfliktusokkal terhelten tovább kellett állnunk, Pápán is, és most ismét Veszprémben dolgozom az egyetemen. Ha egy világvégi faluba vetett volna a sors, ott lennének színjátszóim. A Pannon Színitanoda szép sikerű vállalkozásunk, a pécsi Eck Imre AMI csoportjai vagyunk, a gyerekek bizonyítványt szereznek munkájukért. A világ sokat változott, a középiskolásokat kell jókor elcsípni, és sokkal motiváltabb egyetemisták lesznek.
Mit tanácsolnál a jövő egyetemista (akár színjátszó) generációjának?
Sokat kell olvasni, szemlélődni, megfigyelni az embereket, a világot, úgy, ahogy József Attila mondja: „ezt az emberiséget, hisz ember vagy, ne vesd meg”. Vissza kell jönni az azonnali és kész információk birodalmából a folyamatépítésbe, a hosszú produktumok világába, mert az az igaz, a többi hiábavaló hiúság.
Hű, ezt olyan fennkölten fogalmaztad meg, hogy muszáj lesz szó szerint idézni… Mi volt eddigi egyetemi pályafutásod (hallgatói és dolgozói) legkedvesebb pillanata?
Amikor a Vérnászt rendeztem első éves egyetemistaként, Bécsy Tamás megpróbált lebeszélni róla, azt mondta, a mai világban már nincs szenvedély, senki nem érti már Lorcát. Én nem hagytam magam, aztán az előadásunk után az E kamara előtti padon maga mellé ültetett, és azt mondta, az Artaud-i
artikulálatlan hangokat ennyire megalapozottnak még nem látta előadásban, és hát ez Lorca volt, na… Ezzel a gesztusával nemcsak azt tanította, hogy milyen ereje van egy oktatónak, egy igazi mester visszajelzésének, hanem azt is, hogy a prekoncepcióinkat felülírhatja egy igaz művészi alkotás. Azóta is ezt csináljuk – igazat mondunk, nemcsak valódit.
Riporter: Felföldi Gábor
Fotó: Szalipszki Benedek
