Névjegy:
Operaénekes, a Pannon Egyetemen angol nyelv és irodalom-színháztörténet szakon diplomázott 2007-ben. Énekesi diplomáját 2014-ben szerezte a dublini Royal Irish Academy of Musicon. Képzését Londonban folytatta a National Opera Studioban, majd 2016 és 2018 között a Royal Opera House Covent Garden ifjú művész programján.
Együtt színjátszottak az egyetemen, s bár a művészetek területén mozognak a mai napig, egészen más utat jártak be: a mesteroktató, a zenész, az énekes… A Nagy Gyulával folytatott beszélgetésből kiviláglanak egy tizenéves fiatal dilemmái, aki kihívások mellett segítőkre is lelt az útja során, és végül megtalálta a hivatását.
Veszprémi vagy, édesapád pedig dolgozott az egyetemen. Ez motivált, hogy itt tanulj?
Édesapám vegyészként dolgozott itt, laborgyakorlatokat vezetett. De nem ez motivált, hanem az angol és a színháztörténet szak. Illetve szeretek közel lenni az otthonomhoz, a színháztörténet szak pedig csak jóval messzebb, például Pécsen lett volna.
Már ekkor is énekesként, színházi területen tervezted a jövőd?
Ez nem volt ennyire tudatos építkezés. A gimnázium után a budapesti Bartók Zeneművészeti Szakközépiskolába jártam egy évet. Mivel érettségi után voltam, ott már csak zenei tárgyak voltak. A zenét nagyon szerettem, az egy év leteltével viszont, amikor felvételiztem a Zeneakadémiára, nem vettek fel. A zeneakadémiai csalódás után elkezdtem Veszprémben az egyetemet.
Voltak olyan szaktársaim, akik dráma-tagozatos gimnáziumból jöttek, évek óta erre készültek. Én nem, engem csak érdekelt az irodalom és a színház világa, és szerettem angolul beszélni. Az első év őszintén szólva ment a süllyesztőbe. Elragadott az egyetemista életmód… Ezután valami átkattant a fejemben, elkezdtem odafigyelni, készülni, krediteket pótolni. Felvettem minden kurzust, amit érdekesnek tartottam, és megcsináltam. Bejártam órákra, levizsgáztam, és egész jól ment minden, főleg az angol irodalomra feküdtem rá.
Részt vettél a színjátszókörben is.
Igen, de amikor mi kezdtünk, még nem igazán volt olyan, hogy Egyetemi Színpad. A felsőbbévesek persze csináltak előadásokat, de nem volt megszervezett formában. Komáromi Sanyi barátom, akivel itt találkoztam az egyetemen, vette kezébe a szervezést, benne volt mindenben, és lehetőségeket teremtett. Sanyi erőteljes pozitív hatással volt rám, ő volt az első, aki rendezett engem, aki komolyan vette, hogyan is kell ezt csinálni. Neki voltak víziói, nekünk csak bele kellett csatlakozni, és tulajdonképpen elkezdtük az Egyetemi Színpadot csinálni.
Nem hiányzott az éneklés?
Persze, állandóan zenekarokat csináltunk, de a klasszikus éneklés hiányzott. Három-négy év kihagyás után visszamentem az énektanáromhoz, Ötvös Károlyhoz, akihez az érettségiig jártam. Elkezdtem újra, pusztán élvezetből énekelni. Diploma után elkezdtem a doktorit, Veszprémben tanítottam. Aztán egyre inkább furdalt a kíváncsiság, hogy milyen szintig tudnék az éneklésben eljutni. Ekkor újra belevágtam, és elmentem felvételizni.
Hová felvételiztél?
Különösen felvillanyoztak Händel angol nyelvű oratóriumai. Londont túl nagynak ítéltem, viszont Írország tetszett. Jártam ott turistaként, és évente egyszer-kétszer jött egy ír előadó az egyetemre, Michael Geaney, aki ír kultúráról tartott előadásokat. Jóba lettünk, és sokat beszélgettünk. Valahogy adta magát, hogy rákeressek a dublini zeneművészeti intézményekre, és megtaláltam a Royal Irish Academy of Musicot. Ott volt egy énektanár, Philip O’Reilly, akiről tudtam, hogy sokat foglalkozik oratóriumokkal. Ide adtam be a jelentkezésem. Philip O’Reilly is ott volt a felvételin, mondtam, hogy vele szeretnék majd tanulni, és akkor énekeltem. Utána elmentünk egy másik terembe, skáláztunk, tartott egy próbaórát, elmondta, hogy ő mivel foglalkozik. Nagyon jól kijöttünk egymással. Érzi az ember, amikor megtalálja a hangot valakivel, és láttam, hogy tud hova vinni. Ez egy nagyon pozitív találkozás volt. De halasztanom kellett egy évet, mert magas volt a tandíj. Egy évig gyűjtöttem otthon a pénzt, közben pedig munkát kellett keresnem Dublinban. Egy boltban találtam munkát, pont a zeneakadémia mellett. Ekkor valami csodával határos módon az egy éves kurzusról átraktak az egyetemi kurzusra. Az énektanárom a második-harmadik évben beszállt a tandíjamba. A zeneakadémia igazgatója plusz feladatokat adott nekem, kérdőíveket és adminisztratív feladatokat kellett csinálnom, és ennek fejében levont a tandíjamból. Sokkal tartozom nekik, rengeteget segítettek.
Így tudtál bekerülni a helyi, majd a nemzetközi operaéletbe?
Ez sokszor úgy működik, hogy a társulatok meghallgatásokat tartanak, amikor színpadra akarnak állítani egy előadást. Az első, amit énekeltem, az a Tosca-nak a kórusa volt, ami nagyjából tíz perc színpadon töltött idő. Ez kórusmunka, de ez az első lépés, még ha szólista szeretne is lenni az ember. Akkora szerencsém volt, hogy felvettek a National Opera Studioba Londonba. Ez egy központi jelentőségű dolog a brit és az ír operaoktatásban, mert az Egyesült Királyság legnagyobb operaházai támogatnak minden évben egy-egy felvett énekest, és fizetik a költségeit. Mellbe vágott, hogy pont a Royal Opera House Covent Garden támogatta a képzésemet. Ez nagy előrelépés volt, mert nem estem a semmibe a zeneművészeti után. Az operastúdióban eltöltött idő sokkal intenzívebb, opera-fókuszált év volt, mind, mind nyelvi, mind zenei szempontból. Rengeteg helyre adnak megjelenési felületet, koncertet, előadásokat, így nagyon sok kapcsolatom lett hirtelen Angliában is. Ennek köszönhetően már volt néhány munkám, amire hívtak, szólistaként.
Mit csináltál az operastúdiós időszak után?
Egy-két évig szabadúszó voltam, covereket (beugró szerep) és kisebb-nagyobb szerepeket énekeltem, és visszaköltöztem Dublinba. Aztán beadtam a jelentkezésem a Covent Garden Young Artist programjára. A legtöbb ilyen Young Artist programnak korhatára van, és mivel én később kezdtem, ezekből mindig kiestem. A Covent Gardennek nem volt korhatára, ami egy felvilágosult hozzáállás, hiszen számos olyan énekes van, aki későn kezdett, mégis nagy karriert tudott befutni. Meglepetésemre felvettek, és két évet töltöttem a Royal Opera House édes börtönében. Rengeteget dolgoztattak, de ez egy nagyon jó hely, hogy az ember rengeteget dolgozzon.
Mik voltak azok a szerepek, amik mérföldkövek voltak eddigi pályafutásod során?
Több ilyent tudnék mondani, különböző szinteken. Az első az volt, amikor Dublinban, még másodéves zeneművészetisként megkaptam a Pillangókisasszonyban Bonc szerepét. Ez egy öt-hat oldalas, gyors, rövid szóló szerep, és nem könnyű. Ez volt az első operai szólóm. A következő a Covent Gardenben az első Young Artist szerepem volt: az évad első előadása Rossini operája, A sevillai borbély volt, legelején van egy szerep, Fiorello, a színpadra lépéstől a végéig durván húsz perc, amiben nem kell folyamatosan énekelni. Izgultam, mit keresek a Covent Garden színpadán, de jó volt. Két évvel ezelőtt pedig, megint a Covent Gardenben, újra a Pillangókisasszonyban énekeltem, ezúttal Sharpless, az amerikai konzul szerepét, ami tulajdonképpen az egyik főszerep. Kiemelnék még egy mérföldkövet. Spanyolországban van egy kisebb társulat, akikkel kétszer volt lehetőségem elénekelni a Rigolettot, ami egy hosszú és nehéz Verdi bariton szerep, és kihívás volt végigénekelni.
Mivel foglalkozol most?
Visszaköltöztem Írországba, és szabadúszóként dolgozom szerződésről szerződésre. Most (2024 november) itt vagyok Nancyban, az Opéra National de Lorraine francia operatársulatnál, Rossini Cenerentoláját (Hamupipőke) próbáljuk, amiben Don Magnificot éneklem. Ez új terep számomra, másfajta szerep, mint amit énekelni szoktam. Visszük majd három helyre is Franciaországban, így ez a szokásosnál hosszabb szerződés. Magyarországon is lesz egy szerződésem, a Carmina Buranában kaptam szerepet az Operaházban, ott is énekelni fogok.
Riporter:
Talián-Szalai Renáta
Fotó: Pannon Egyetem, Ír Nemzeti Opera,
Portré fotó: Frances Marshall
