Névjegy:
A Pannon Egyetem Gazdaságtudományi Karának dékánja, közgazdász és kémia szakos tanár. Doktori fokozatát projektmenedzsment és stratégiai menedzsment területén szerezte. Munkásságát a Magyar Felsőoktatásért Emlékplakettel (2012) és a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjével (2024) ismerték el.
A Pannon Egyetemen voltál hallgató, több pozíciót is betöltöttél az egyetemen, és jelenleg a GTK dékánja vagy. Mesélnél egy kicsit erről az útról? Milyen szakon kezdtél, hol folytattad, hogyan jutottál el addig, ahol most vagy?
Számomra egy hosszú és szép út vezetett idáig, ami tele volt kacskaringóval. Ezt azért is fontos megemlíteni, mert a hallgatóknak is mindig azt tanácsolom, hogy soha ne féljenek változtatni. Ha úgy alakul, hogy a választott útjuk mégsem az, amit elterveztek, merjenek irányt váltani. Az általános iskolai pályaválasztás során engem egy éppen akkoriban olvasott Marie Curie életrajzi könyv arra inspirált, hogy a kőszegi Jurisich Gimnázium kémia tagozatán tanuljak tovább. Innen egyenes út vezetett a Veszprémi Egyetem kémia tanári szakjára.
A kémia iránti lelkesedésem nem csökkent az idők folyamán, azonban mivel a nyelveket is nagyon szerettem, és az egyetemen abban az időben indult el az idegenforgalmi és szálloda szak, úgy gondoltam, hogy a kémia tanári szak mellett ezt is megpróbálom, és végül két diplomát szereztem a Pannon Egyetemen 1994-2001 között.
TDK és szakdolgozati témavezetőm, Kollarik Amália professzor asszony hívta fel a figyelmemet Nagykanizsára, ahol abban az időben indult el a felsőoktatási képzés, így tanári karrieremet gyakorlatilag ott kezdtem el, én voltam az első főállású alkalmazott. Aktív és szép időszak következett, Birkner Zoltán elnök úrral és a kollégákkal, sokat dolgoztunk, hogy a kanizsai felsőoktatás megerősödjön. Mindig az innovációra törekedtünk, pályázatokat írtunk, részt vettünk határ menti projektekben. Magunkat is folyamatosan képeztük, a pályázatírásba például autodidakta módon tanultunk bele, és nagyon boldogok voltunk, ha egy pályázatunk sikeres lett. Ilyen volt például a nemzetközi projektmenedzsment posztgraduális képzésünk, amelyet magyar-horvát kooperációban, magyar és horvát résztvevőkkel indítottunk.
Néhány év múlva lehetőséget kaptam arra, hogy a Gazdaságtudományi Kar dékánhelyetteseként Veszprémben kamatoztassam a pályázatírásban szerzett tapasztalatomat, így családommal együtt Veszprémbe költöztünk. Munkám során arra törekedtem, hogy olyan projekteket valósítsunk meg a karon, amelyek kapcsolódnak a kollégák oktatási, kutatási területeihez, összhangban vannak azzal. Ma már számos sikeres pályázatot tudhatunk magunk mögött Veszprémben is. Majd 2018-ban dékánválasztásra került sor a GTK-n, és a kollégák bíztatására, valamint családom támogatásával megpályáztam a pozíciót, amit el is nyertem, és itt tartunk ma.
Milyen volt hallgatóként az akkori Veszprémi Egyetemen? Mit gondolsz, miben volt más akkor hallgatónak lenni, mint most?
1994-ben kezdtem az egyetemet, ami gazdaságilag nem volt könnyű időszak Magyarországon, tombolt az infláció és számos család nehéz helyzetben volt, így mi nagyon sokat küzdöttünk, tanultunk azért, hogy kollégisták lehessünk. De nem csak emiatt akartunk koleszosok lenni, hanem a társaság miatt is, hiszen akkoriban a kollégium volt a társasági élet központja.
Mivel én két szakot végeztem párhuzamosan, így a kémia tanári szakon volt szerencsém megtapasztalni, milyen a “kiscsoportos” oktatás, hiszen 15-20-an voltunk az évfolyamon, ugyanakkor az idegenforgalmi és szálloda szakon pont az ellenkezőjével szembesültem, amikor például Makroökonómia órán nem fértünk be az A/1-es előadóterembe, így az ott magyarázó tanárt az A/2-ben hangszóróval közvetítették a társaság másik felének. Ezt tekinthetjük a streamelés ősének is. Természetesen a klasszikus egyetemi rendezvények már akkor is nagy tömegeket vonzottak, a heti bulik kedden és csütörtökön voltak a Neviki büfében.
Egyik nagy különbség szerintem az, hogy akkor lényegesen többen voltunk, nagy tömeg volt mindenhol, a Központi Koli társalgójában ment a helyfoglalás, hogy tanulni tudjunk, de megoldottuk. És nagyon jó összetartó közösségek alakultak ki. Sokat adott nekem az egyetem, egyrészt rengeteg tudást, másrészt viszont elég sok stresszt. Egy-egy nehezebb vizsga előtt mindig elgondolkodtam, hogy biztosan kell-e ez nekem. De az egyetem a kitartásra is megtanított, és amit még adott, azok a barátok és a kapcsolatok. Sokakkal azóta is kapcsolatban vagyok akár magánemberként, akár kollégaként, hiszen többen azóta szintén itt dolgoznak az egyetemen.
Milyen érzés egy több, mint 20 éves kar dékánjának lenni?
Amikor idekerültem és elvégeztem a két szakot, akkor összesen két kar volt, a Mérnöki és a Tanárképző Kar. A gazdasági képzések pedig a Mérnöki Karhoz tartoztak, majd lett a Gazdaságtudományi Önálló Intézet. Amikor 2003-ban létrejött a Gazdaságtudományi Kar, már főállásban itt dolgoztam, és emlékszem, hogy nagyon nagy dolognak számított, és boldogok voltunk, hogy elértük, hogy önálló kar lehessünk. Azt viszont nem gondoltam volna, hogy 20 év múlva én leszek ennek a karnak a dékánja! Nagyon szeretem ezt az egyetemet és ezt a kart, és Gaál Tanár Úr mondását szoktam visszhangozni egy kicsit átírva: „A vérem Pannon, a szívem a GTK-ért dobog.”. Úgy érzem, nagyon jó kollégákkal vagyok körülvéve, akik nyitottak az újra és elkötelezettek a minőség iránt.
Ki az, aki nagy hatással volt Rád a vezetővé válás útján, akitől sokat tanultál?
Amikor elkezdtem dolgozni, a karon két egyetemi professzor volt: Gaál Zoltán tanár úr és Kovács Zoltán tanár úr. Mindketten nagyon elkötelezettek voltak Kanizsa irányába is, hiszen mindkettőjüknek volt zalai kötődése. Gyakran jártak a kanizsai kampuszra és ott fiatal oktatóként is teljes értékű kollégaként kezeltek minket. Számomra ők a nagybetűs Egyetemi Tanárok és nagyon sokat tanultam tőlük, például azt, hogyan kell építkezni, a politikusokkal vagy a városvezetőkkel tárgyalni; hogyan nézzük meg, mi minden van a nagyvilágban, és hogy tudjuk azt a saját hasznukra fordítani; hogyan tanítsunk. És bár kettejük között személyiségben jelentős különbség van, de pont az volt a lényeg, hogy ebből a kettőből össze tudtam gyúrni a saját verziómat.
Mit hoztál át az egykori veszprémi egyetemistából magadban, ami vezetőként sem változott benned?
Úgy gondolom, hogy a habitusom nem változott, vagy legalább is szeretném ezt hinni: már egyetemista koromban is sok mindenkinek segítettem, én voltam az a kedves, mosolygós lány, aki mindenkit bíztat és próbál felvidítani. Szerintem ez megmaradt, csak most már motiválásnak hívjuk. Az empátia is megmaradt bennem, sőt időnként túlzottan is empatikus vagyok.
Volt olyan vágyad diákként – persze, ami az egyetem működésére vonatkozik -, amit vezetőként sikerült megvalósítani?
Doktorandusz hallgató koromban nem igazán voltak olyan akadémiai műhelyek, amelyek kellő támogatást adtak volna nekünk, sok mindent a “learning by doing” elv alapján kellett megtanulnunk. Ezen mi próbálunk változtatni, és felépíteni azt, ami nekünk hiányzott. Így a mai mesterszakos vagy PhD hallgatók sokkal több támogatást és lehetőséget kapnak, több tapasztalatot szerezhetnek, mint mi akkoriban.
Jelenleg mi áll a tudományos érdeklődésed középpontjában? Melyek a fő kutatási területeid?
Kezdetben a turizmus szakon oktattam, így a turizmus marketing, a területfejlesztés, a határon átnyúló területek együttműködése volt a fő kutatási területem. Aztán néhány évvel ezelőtt elindítottuk a kutatási és innovációs menedzser képzést, és az innováció témakörébe végül annyira beleástam magam, hogy konferenciát alapítottunk ehhez kapcsolódóan, könyvsorozatot indítottunk, doktoranduszok is ezt a témát választották, így végül alapítottunk egy Innovációmenedzsment Tanszéket, amelynek én vagyok a vezetője. Célunk, hogy az innováció minden szakon a tananyag része legyen. Kifejezetten sokat foglalkozom a társadalmi innovációval: kollégáimmal azt vizsgáljuk, hogyan lehet elérni azt, hogyha van egy innováció, akkor ez a társadalom széles rétegét elérje, vagy ha a társadalomból jelentkezik igény, akkor arra akár műszaki vagy gazdasági választ tudjunk adni.
Egy kar vezetőjeként óriási felelősség hárul Rád, emellett oktatsz, kutatsz is. Hogyan tudsz kikapcsolódni?
Tudom, hogy manapság nagyon népszerű a work-life balance elmélet, de a gyakorlatban elég nehéz megvalósítani… Mindenesetre szeretek olvasni például skandináv krimiket, zenét hallgatni, utazni, de igazából az egyik legjobb dolog, hogyha egy kicsit magamban lehetek a családommal, barátaimmal.
Köszönjük szépen az interjút. Végezetül mit tanácsolsz a mai egyetemistáknak?
Amit nagyon sajnálok, hogy egyetemistaként nem töltöttem el legalább egy fél évet külföldön, egyrészt nem volt hozzá elég bátorságom, másrészt akkor még nem volt rá ennyi lehetőség. Tehát mindenképpen azt mondanám, hogy ezt ne hagyják ki! Menjenek ki külföldre, szerezzenek nemzetközi tapasztalatot hallgatóként. Továbbá azt tanácsolom még, hogy ugyan az órák nagyon fontosak, de ma már olyan sokféleképpen lehet tanulni, nem csak a tanteremben, és az egyetem rengeteg lehetőséget kínál. Így arra ösztönzök mindenkit, hogy próbáljanak ki minél többféle dolgot, legyen az egy verseny, egy demonstrátori pozíció, a TDK, egy önkéntes program, vagy bármi, mert közben a személyiségük is olyan sokat fejlődik, hogy a befektetett energia mindenképpen megtérül.
Riporter: Iván Katalin
Fotó: Fux Marcell
