Névjegy:
Németh Zoltán Bohócz csaknem öt évtizede része a veszprémi egyetemi életnek. Aktívan részt vesz a közösségi életben, a Veszprémi Egyetemi Napok (VEN) zsűrijének elnökeként, a VM szakest garabonciásaként, illetve a Regatta állandó versenyzőjeként. A közvetlen és barátságos Bohócz a VEN egyetlen tiszteletbeli örektora, akit sok hallgató és oktató tekint jó barátjának.
Jómagam 1975-ben nyertem felvételt a most 75 éves egyetemre. Ez 49 éve történt, ami érdekes párhuzam, mert 1949-ben alapították az intézményt. Nem nagyon hiszek a számmisztikában, de ez mindenképp különleges. A mi időnkben még kétfokozatú képzés volt, 3 évig alapszakon általános tantárgyakat tanultunk, majd utána a különféle irányokba lehetett szakosodni. Én a radiokémia ágazatot választottam. Amikor végeztem, az akkori radiokémia tanszékre kerültem, ahol kutató-fejlesztő-tervező szakmérnökként 1983-ban doktoráltam. Később tanársegéd, adjunktus és docens lettem, és bár már sokszor átnevezték, végig ugyanazon a tanszéken maradtam. A tanszéki munkám mellett voltam oktatási osztályvezető, nyolc évig dékánhelyettes, a VESC elnöke, és jelenleg is elnök, vagy tag vagyok különböző alapítványoknál. Ott vagyok mindenhol – mondja nevetve Németh Zoltán.
Mindenki Bohóczként ismer itt. Honnan jött ez a becenév?
Sopronban jártam középiskolába. Volt ott egy idősebb srác, akinek Bohóc volt a beceneve és egy zenekarban játszott. Nagyon szerettem őket, eljártam a koncertjeikre, és nagyon jó barátok lettünk. Mindig vele lógtam, ő tanított meg gitározni is, így én lettem a Kisbohóc. Később ő elballagott az iskolából, én meg maradtam a rám ragadt Bohóc névvel. Aztán idejöttem az egyetemre és senki nem ismerte a becenevemet.
Negyedéves koromban, amikor jelöltként indultam a VEN-en, volt osztálytársaim javasolták, hogy Bohócz néven (már cz-vel írva), cirkuszi témával induljak, és attól kezdve itt is ezen a néven ismernek.
Zsűriként régóta tagja vagy a VEN-nek?
Igen, azt hiszem 2009 óta van zsűri a VEN-en, azóta tag vagyok.
Miben látod a VEN jelentőségét az egyetemi életben, és miért érzed magadénak ezt a rendezvényt évtizedek óta?
A VEN-ben a legjobban a kapcsolatokat szeretem. A mi időnkben még mindenki ismert mindenkit, a tanárok és a diákok is, 500-600 hallgató volt az egyetemen. Mindenki mindenkivel tegeződött. Mostanában a hallgatók már egymást sem ismerik egy-egy órán, nemhogy a tanáraikat. A VEN nagyon jó alkalom, hogy megismerjük egymást. Magam is rengeteg ismerőst köszönhetek az egyetemi napoknak. Hallgató koromban is nagyon élveztem, hogy beszélgethettünk az oktatóinkkal is, ami minőségi változást hozott a kapcsolatainkba. Ez fordítva is igaz volt, amikor oktató lettem. Teljesen más a viszony azokkal, akikkel együtt VEN-ezünk. Jó lenne, ha mindig megmaradna ez a kapocs szerepe.
Te vagy a VEN egyetlen tiszteletbeli örektora!
Igen, ezzel szoktam cikizni a diákrektorokat, hogy belőlük rengeteg van, már több mint harminc, de tiszteletbeli örektor csak egy. Azt szoktam mondani, hogy az élet mindenért kárpótol, ha valakinek egyik lába rövidebb, a másik hosszabb. Annak idején, mikor indultam a VEN-en, nem nyertem meg. De azután is mindig ott voltam, aktívan részt vettem, ezért a Borbély Dezső (1984-es diákrektor) és BEK (1978-as diákrektor) 2008-ban felvetették, hogy engem is be kellene választani az örektorok közé. Ennek nagyon örültem és ma is hálás vagyok érte.
Nem csak VEN-nek, de a Regattának is régóta aktív tagja vagy. Mióta is?
1999-ben volt az első egyetemi Regatta és azóta mindegyiken eveztem. Vannak mások is, akik ott voltak mindeddig az összes versenyen, de azt hiszem én vagyok az egyetlen, aki végig evezett is. Lehetne arról is sokat mesélni, miként kezdtük, milyen lapátokkal, milyen körülmények között. Mindig kellett váltóruhát vinni, mert a falapátokkal összelocsoltuk egymást, meg hát óriási versengések voltak. Most már békésebb a verseny. Ez is egy szuper közösségépítő lehetőség és nagyon sok barátság kötődik hozzá.
A hallgatói közösségi életben milyen változásokat veszel észre az évek során?
Úgy látom, hogy van egy mag, a VEN-en, a Regattán és a szakesteken is majdnem mindig ugyanazok vesznek részt. Régen nem így volt, az egész egyetem együtt bulizott. A VEN-en is évről évre az a cél, hogy legyen egy kicsit több hallgató, akik aztán majd elmesélik, hogy milyen jó volt és akkor utána még több hallgatót be lehetne vonni. A baj az, hogy a csapatokon kívül szinte alig vannak érdeklődő hallgatók az egyetemi napokon, így csak a csapatok nézik meg egymás műsorát, bevonulását. Sőt, egyre kevesebb tanár vesz részt rajta már. Nem tudom, hogy csak úgy nem jönnek el, vagy nem hívják meg őket, vagy mi lehet a gond? A mi időnkben nem volt ilyen. Ha ötszázan jártunk ide, akkor ötszázan voltunk a VEN-en. Azt veszem észre, hogy az egész világban egyre passzívabbak az emberek, elzárkóznak egy csomó mindentől. Mindenkit arra buzdítanék, hogy használjon ki minden ismerkedési lehetőséget.
Hogyan sikerült olyan kapcsolatot kialakítanod a hallgatókkal, hogy inkább barátként, mint szigorú tanárként beszélnek rólad?
Szeretek mindenkivel jóban lenni, jó kapcsolatot tartani. Nekem régen nagyon nehéz volt megszokni a tegeződést, de aztán beleszoktam, és ahogy átkerültem a másik oldalra, tanár lettem, már én is kértem, hogy tegezzenek. Szeretek mindenkivel közvetlen kapcsolatban lenni. Sosem voltam túlságosan szigorú tanár, de az alapokat mindig megköveteltem. Megtörtént, hogy méltányosságit adtam egy hallgatónak, akinek már nem kellett volna. Láttam rajta, hogy nagyon igyekszik. Évekkel később egy nagy cég üzletvezetőjeként felkeresett, és mondta, hogy hálával tartozik, mert elérhette a céljait. Talán a hallgatókkal való jó kapcsolattartás az, ami fiatalon tart.
Mit adott neked a Pannon Egyetem?
Mindent, amiről beszéltünk. Büszke vagyok arra, hogy sokan ismernek, jelenlegi és régi hallgatók, oktatók. Nagyon örülök, hogy bármerre járok a városban, úton útfélen ismerősökbe botlok. Bár nagy tudományos eredményeket nem értem el, de az életem során az ismeretségeim révén gazdagodtam. Bejártam a világot, konferenciákon voltam Japánban, Kínában, Kanadában és Európa számos országában. Nagy szó, hogy erre lehetőséget kaptam és nagyon hálás vagyok érte. Megtörtént, hogy két héten belül voltam a Niagara-vízesésnél és sétáltam a Kínai nagy falon, amit sosem felejtek el. És ez mind annak köszönhető, hogy ismernek, vagy ismertek itt az egyetemen.
Riporter: Tihanyi Kata
Fotós: Horváth Ádám
