Névjegy:
Ének-zenetanár, karvezető, 1997-től az egyetemi énekkar irányítója.
Több is mint 25 éve, hogy Maja (néni) – ahogy a tanítványok hívják – áll az egyetemi énekkar élén. Mindez számára a mindennapi munka, a tanítás mellett tulajdonképpen egy önként vállalt „hobbi”, igazi szolgálat. Ami a tanári hivatást illeti Veszprémben és Pápán egyaránt minden szinten pallérozta és pallérozza a fiatalokat, az ének-zenei általános iskolától kezdve a konzervatóriumon és a református gimnáziumon át az egyházi felsőoktatásig.
A férjed révén volt egyetemi kötődésed. Ez vezetett ahhoz, hogy annak idején elvállald az énekkar vezetését?
Ez is. Többféle kapcsolat húzott az egyetemhez. A legrégibb szál az, hogy már az általános iskola utolsó éveiben a VVE énekkarának tagja lehettem. Aztán 1987-ben férjemmel Veszprémbe kerültünk, méghozzá Papp Sándor révén (akkori rektorhelyettes) – akit még a városi vegyeskarból ismertem –, tőle tudtuk meg, hogy a Géptan Tanszéken lenne Gyurinak állás. Egy évtizeddel később engem Nagy Karcsi hívott az énekkar élére, mondván, kéne egy kis vérfrissítés a kórusnál. A vérfrissítést pedig komolyan vettük, 1997 szeptemberének második felétől 40-50 fővel indultunk, egy idilli kezdeti időszak volt ez mindenképpen.
Az évek folyamán rajtatok kívül a család más tagja is kapcsolatba került az egyetemmel…
Leginkább Dani fiam, aki anyagmérnök szakos hallgató volt, az énekkar oszlopos tagja, és az ebből alakult VEKKER nevű kamarakórusban is énekelt, továbbá volt egy könnyűzenei zenekara, aminek ugye ti biztosítottatok helyet itt az E épület pincéjében.
Dani végül Freibergben diplomázott, s azóta is Nématországban dolgozik, ott is doktorált, az ottani egyetem zenekarának nagybőgőse, az egyetemi kamarakórus vezetője. Három lányom van, ha a szükség úgy hozta, közülük is volt, aki bekapcsolódott az egyetemi énekkar munkájába, vagy éppen az angers-i francia vendégkórust szórakoztatták néptánc produkciójukkal.
Az énekkar az általad vezetett kezdeti években nagy létszámú, világjárta együttes volt – ma egészen más a helyzet.
Olyan komoly, minőségi kórusélet kezdődött el, hogy 1998 novemberében karvezetői mesterdiplomám megszerzését az aulában a saját egyetemi kórusommal teljesíthettem. Ezt követően is működtünk diplomakórusként, hiszen a Hittudományi Főiskola Musica Sacra szakos hallgatóim közül többen szereztek az egyetemi kórus betanításával karvezetői diplomát. Különösen az első évtizedben valóban nagyon aktívak voltunk, sok lelkes, jó hangú fiatallal valódi közösség formálódott, több külföldi egyetem énekkarával tartottunk kapcsolatot, jártunk Franciaországban (Angers), Németországban, (Darmstadt), Romániában (Székelyudvarhely), Lengyelországban (Poznan). Részt vettünk a veszprémi Romantikus Kóruszenei Fesztiválokon vagy éppen egyetemi ünnepélyeken – Gaál Zoltán rektor úr fontosnak tartotta, hogy karácsonyi alkalmakon mindig fellépjünk. A 2000-es évek elején szerepeltünk az Egyetemi Énekkarok Kórustalálkozóján, de a VEN-en is. Az utolsó nagy nekirugaszkodás a 2010-es évek közepére tehető, amikor még megvolt az egyetemi szimfonikus zenekar, a közös zenei estek nagy érdeklődésre tartottak számot. Persze a 2010-es években bőven mutatkoztak a válságtünetek, folyamatosan csökkenő létszám, ezzel arányosan a színvonalbeli esés. Az általam áhított kreditlehetőség pedig csak a kórus elfogyását tudta megakadályozni, a minőségi szintet nem hozta vissza. Az elmúlt évtizedben azért jelen vagyunk a Brusznyai hangversenyeken, illetve segítjük az egyetemi közművelődést az általad szervezett Folklórhéten és Adventi művészeti gálán való fellépéseinkkel.
Tudom, hogy most is szívvel-lélekkel dolgozol együtt a fiatalokkal. A mai viszonyok közepette milyen lenne egy ideális kórus-felállás?
20-25 fős csapat, persze biztos hangokkal, hogy négy szólamban magabiztosan tudjunk énekelni… igazából szólamonként legalább négy fő jó énekesre volna szükség. Régen voltak csábító célok: cserekapcsolat, külföldi út, fesztiválokon való részvétel… az egyetemi dolgozók részvétele a kórusban érettebb hangokat, stabilitást jelentett – ma is jó volna ilyen szintű példaadás. A fiatal ne csak a kreditpontért énekeljen, hanem saját maga (ezáltal a csoport) épülésére, szeressék a kóruséneklést, mint kulturális értéket, dicsőség legyen az alma matert ilyen módon képviselni. Meg kell azt érteni, hogy a könnyedebb műfaj énekléséhez kellenek a jó alapok. Biztató és reményadó, hogy ebben az évben (2024) kezd összeállni létszámban és képzettségben is egy jó gárda, akik egyre inkább közelebb állnak az említett elvárásaimhoz. Bízom benne, hogy az éneklésre megjött kedv tartós lesz, s újra szép dolgok születhetnek az egyetemi énekkar által.
Riporter: Felföldi Gábor
Fotó: Felföldi Gábor
