Menü
Örömmel olvastam a Rektor és Kancellár Urak 2024. április 26-án kelt levelét. Egyetemünk 75 éves jubileuma alkalmából létrehoztak egy weboldalt, amely múltidéző rovattal is várja az olvasókat. Ide írtam az alábbiakat:
1949-ben 12 éves, általános iskolai tanuló voltam. Családom több mint 200 éve él Veszprémben. Osztálytársaimmal részt vettem az egyetem megnyitó ünnepségén. Akkor még a B épület sehol sem volt, a lépcső környékén állt az ünnepi emelvény, vörösbe öltöztetve, Lenin, Sztálin és Rákosi Mátyás képével. A szónok Kossa István miniszter, akit édesapám jól ismert, mert gyerekkorukban egy utcában laktak a Temetőhegyen.
A veszprémi Vegyipari Technikumba jártam, majd végzés után a Péti Nitrogénművekbe küldtek dolgozni. Ezután két év katonaság következett, majd a Dunai Vasmű ösztöndíjasaként felvettek az egyetemünkre. Diplomám megszerzése után a Vasműből, doktori dolgozat ügyében kerestem fel Dr. Péchy László tanszékvezető urat, aki felvett tanársegédnek 1969-ben.
Írásomban nem kívánok tudományos témákkal foglalkozni, amelyeket természetesen én is végeztem, ezt meghagyom a nálam illetékesebbeknek. Az alábbiakban a tanszék életével kapcsolatos eseményekre, és ünnepekre emlékezem, amelyek szervezésével megbíztak a ’80-as években. Történelmi érdemem, hogy én tartottam az első előadást a tanszékről, az egyetem második karán az angol – kémia szakos hallgatóknak. Az Egyetemi Tanács tagja is voltam. Különösen nagy örömet okozott az évfolyamfelelősi megbízatás. Sok, később magas beosztású üzemi ember járt az évfolyamaimba, de amire nagyon büszke vagyok, hogy Gelencsér András és Abonyi János is az én csapatomba tartozott. A felvételi vizsgától kezdve törődtem velük, segítettem őket egyetemi hallgatóvá válásuk napjaiban, tanulmányaik során öt éven át. Akinél rezgett a léc az utóvizsgán, azokat jelenlétemmel segítettem. A mai napig is jóban vagyunk, ha találkozunk, örülünk egymásnak.
A Mikulás Estek nagyon népszerűek voltak. Az E Kamarában még a „függönyökön és a csillárokon is lógtak”. Az I.- IV. évfolyam ajándékozta meg az oktatókat. Nagyon sok szellemes, kedves ajándék született. Az egyik apropóját az adta, hogy két gépész kolléga közösen vett egy Renault gépkocsit a ’80-as évek végén, melyet heti bontásban használtak. Ezért ajándékuk egy fából készült autó volt, hosszában szétfűrészelve – mindegyikük kapott egy fél darabot. Az ötödéveseket pedig a tanszékiek ajándékozták meg. A mi végzős hallgatóinkat rövid verssel is köszöntöttem. Laborgyakorlaton egyikük barna gépzsírt készített, de nem figyelt oda és egy része a falra repült. Kapott tőlem egy tábla Tibi csokit, és azt mondtam neki: „Ha az anyagmérleg netán nem stimmel, ezzel egészítsed ki.” Egy másik hallgatónk, Zoli, aki siroki lakos, ezt a versikét kapta: „Mátrai táj Recsk és Sirok, Zoli, ha matekból elsőben kinyesnek, rólad most nem írok”.
A ’60-as években nagyon sok névnapot ünnepeltek a tanszékeken, aminek vége nagy nótázás volt. Ezeket beszüntették, így mi közös névnapozást tartottunk, melyet eleinte Nemes Nándi kollégánk TSZ elnök testvérénél, Mencshelyen szerveztünk meg. A pincéjében pálinkával indítottuk az összejövetelt, majd őz- és szarvaspörkölt, borkóstoló következett, nagy nótázással kísérve.
1985-től a kirándulások szervezője lettem egészen 2010-ig. A kirándulásokon tartottuk meg mindenki névnapját. Mindig két napos volt, a végén fürdés (jó időben egy tóban, hűvösben meleg vizes medencében). Az első kirándulásunk Sopron és környékére vezetett. A Fertő tóhoz határsáv engedélyre volt szükség. A rendőrségre be kellett vinnem mindenki személyi igazolványát, csak erre adták ki az engedélyt. Egyik kollégánkat behívták katonának, így ő nem szerepelt az engedélyen. A kirándulás időpontjában már leszerelt és jött velünk. Amikor a határőrnek elmondtuk, hogy katonaság miatt nincs engedélye, itt megvár bennünket. Az volt a válasz: „Ha katona volt, akkor először ő mehet be!”
A kirándulásokon történt néhány hasonló érdekes eseményt írok le. Buják községben járt elemibe Szent-Györgyi Albert, az iskolában láttuk Nobel díjának másolatát. A polgármester elmondta a falu történetét. Elmesélte, hogy sok embere részt vett az országban az 1956-ban sérült házak bontásában, elvitt bennünket egy raktárhoz és elmondta, minden helyről hoztak valami emléket. Itt láttam a veszprémi Hungária söröző egy 6 személyes boxát. Még az is előfordulhat, hogy ebben a boxban iszogattunk régi barátaimmal!
A váci székesegyházban egy szerzetes nővér a Maulbertsch freskókról művészettörténész szintű előadást tartott, megtapsoltuk. Szadán alkotott 1900-1910 között Székely Bertalan a történelmi festészet híres képviselője. Elmondtam, az Egri nők című festményére utalva, Dobó Katica volt a bizonyíthatóan első szenes-olajos. Mikor leöntötte forró fekete anyaggal a török janicsárt azt mondta, szurok rátok. Cáki védett pincében boroztunk. A tulaj azt mondta: Cákon uram minden van, csak használt koporsó nincs. Az ipolytarnóci őskövület nagyon tetszett mindenkinek, sokan megköszönték, hogy elhoztam ide őket.
Ozorán, a Pipó vára előtt egy csapat kapálta a virágokat. A csoportnak dicsértem a polgármestert, hogy milyen gondozott, tiszta a falu, mire megszólalt az egyik kapáló hölgy: „Köszönöm, én vagyok a polgármester!” Piliscsaba Katolikus Egyetemén állították fel az ’50-es években Budapesten elásott Pázmány Péter szobrot. Be is olvaszthatták volna, de szerencsére nem ez történt. Makovecz Imre épületei nagyon szépek, jó példák arra, hogy mit lehet építeni egy lepusztult laktanyából.
Szegeden megcsodáltuk Vastagh György kollégánk nagybátyjának, gyönyörű köztéri szobrait. Hazánk első szénbányájához Brennbergbányába is elmentünk, amit már rég bezártak. Dombok, völgyek, meddőhányó volt látható. Érdekes volt egy domb tetején a hétköznap bezárt templom, alatta pedig az üzemelő kocsma.
A 25 év alatt, míg én voltam a kirándulás szervező, nagyon sok helyen jártunk még, a nagyobbakat felsorolom: Paks, Pécs, Villány, Budapest, Baja, Mohács, Kalocsa, Szekszárd, hajózás a Dráván, Kaposvár, Tiszaújváros, Muhi csatamező, Miskolc, sőt még Eger is szerepel ezen a listán.
Minden karácsonyt szendviccsel, sörrel, borral, jó beszélgetéssel ünnepeltük a tanszéken.
1983. január 25-én vonult nyugdíjba Dr. Péchy László tanszékvezető urunk. Kiváló vezető volt, akit mindenki tisztelt és szeretett. Dr Schultheisz Zoltán kollégánk az alábbi szavakkal búcsúzott tőle:
„Tudja meg mindenki, hogy a nagy hírű és erényekben gazdag Péchy László, aki Csökmőn született, a paraffin ipari tevékenységtől elszólíttatva a Veszprémi Universitas professzorává választatott, ahol is teljes buzgalommal hosszú éveken át, mégpedig 1954-től 1983-ig terjedő időszak alatt a hallgatók nagyszámú seregét nevelte, az Ásványolaj és Széntechnológia Tanszéket, mint a tudomány hajóját, jó széllel vezette. Most a kegyes Istenek tanácsára, mégpedig 1983 évtől kezdődően érdemei elismerése mellett, nyugállományba vonul, a Petyinán lévő ligeteit, hol tejjel, mézzel folynak a folyók, gondozza unokáit, jóságos szeretettel neveli őket.”
1990-be nyugdíjba vonuló kollégánkról dr Gárdos Györgyről, Dr Schultheisz Zoltán, az következő sorokkal emlékezett:
„Egész életedben tisztelted a nőket, de szeretni is megtanultad őket
Csak nők között forgott életed, otthon is csupa nő vesz körül tégedet,
Legyen velük életed öröm és vidámság, a példában ez a tanulság.
Hogy nem a borban, nőben az igazság”.
Schultheisz Zoltánról búcsúztatóján pedig én írtam egy rövid verset:
„Furulyázz, ha kedved tartja, énekelj míg torkod bírja.
Pipád füstje legyen mindig bodor, nyugdíjasként is kerüljön a nyomor.
Lustig auf mondtad örömödben, Lustig auf vigasztaltál minket nehéz helyzetekben.
Lustig auf Apó, maradjon jelszavad, Sose hagyd el magad.”
Amikor én is nyugdíjas lettem és búcsúztattak, nagybetűkkel felírtam a táblára az utódoknak:
Veszprém, 2024. június 14.
Dr Próder József
nyugdíjas adjunktus
