Névjegy:
1951-től az egyetem alkalmazottja kisebb-nagyobb megszakításokkal 1989-es nyugdíjazásáig, gyors- és gépíró, pénztáros, üzemeltetési ügyintéző, intézeti titkárnő.
Marika néni az egyetem egyik legrégibb dolgozója, ráadásul személyét egy legendába illő történet is körül lengi. Túl van a kilencvenen, de magabiztosan vezet, az interjúra is kocsival érkezik – szakadó esőben. Mert ő látogat el hozzám az egyetemre, szívesen jár vissza az intézménybe, ahogy szívesen tölti az időt Vas megyei szülőfalujában is.
Hogyan kezdődött az egyetemi pályafutása?
Az egy véletlen vasúti utazás, egy vonatkocsiban zajló beszélgetés eredménye. A Keszthelyi Kereskedelmi Iskola elvégzése után gyors- és gépíróként kiválóan helyt álltam, ez hozott előbb Veszprémbe, majd 1951-től az egyetem gazdasági osztályára, ahol csakhamar a pénztárosi teendőket is elláttam. Ekkor Polinszky még dékán se volt – hanem kurátor –, hiszen az egyetem csak az év második felében lett önálló. Az önállóság bőven hozott papírmunkát, rengeteg szabályzatot gépeltünk, alig vártuk, hogy elkészüljön az E épület, és az addig egyetlen A épületből tágasabb helyre költözzünk. Itt magánál is a gazdasági osztály volt (E épület, 1. emelet).
Aztán ez az időszak hamar megszakad, hazatérés Kemenespálfára, házasság, gyerekek – s kétgyermekes családanyaként tér vissza Veszprémbe.
1958-ban akár takarítói állást is elvállaltam volna, de az üzemeltetésen számítottak rám. A gépkocsik ügyintézése is hozzám tartozott, ekkor szereztem jogosítványt hetven férfi társaságában egyetlen nőként. De több mint egy tucat újévi fogadást is én szerveztem. 1978-ig voltam állományban, az üzemeltetés után a rendszertechnikai intézetben titkárnőként. A tudományos érától nem szakadtam el, előbb a VEAB, majd az OOK következett. 1988-ban azért tértem vissza az egyetemre, hogy innen mehessek nyugdíjba.
Hogyan került kapcsolatba Marika néni „Az ülő nő” című egyetemi szoborral?
Ha már kiváló dolgozó jutalmat nem kaphattam – megkapta más –, az akkori főnököm elintézte nekem az örökkévalóságot. Egy egyetemista fiú vagy én, végül én lettem a modell Somogyi Árpád szobrászművész 1961-ben felállított alkotásához. Ez mindössze néhány napot vett igénybe, az alkotó részéről néhány skiccrajz, fotó elkészítését jelentette. Magamat csak a fejformában látom, aminek érdekessége az, hogy eredetileg az Egyetem utcára néztem, aztán a művész mégis inkább az A épület felé irányította a tekintetet.
Néhány további emlék kiemelhető az egyetemi időszakból?
Ó, akkor még más világ járta, mint most. Főleg az ötvenes években, összeszorult az ember gyomra, ha a személyzetire hívták. Keményen benne voltunk a diktatúrában, az oktatás területén is. Volt, hogy néhány pártfunkcionárius miatt kellett elindítani egy évfolyamot. Volt olyan irodai kollégám, akit kiemeltek, alig egy éves pártiskolával már másutt vezető beosztást kapott doktori címmel. Aztán az egyetemi lakások osztásánál is az számított, ki milyen káder. Templomba jársz? Jó lesz neked a kisebb lakás is, lehetsz bármekkora koponya. Volt olyan is, hogy az ÁVH irodába vittek kihallgatásra… Az egyetemen kellett kioktatnom politikai előadót, hozzá nem értő pénztári ellenőrt, volt dolgom bolond gondnokkal, fociedző kiváló dolgozóval…
Riporter: Iván Katalin
